“Kártyával bűvészkedsz? Hagyd abba!” – avagy erre a cáfolat: a parlour kártyabűvészet és a szalonok világa

A SZALONBŰVÉSZET VIRÁGZÁSA

A szalonbűvészet és a parlour kártyabűvészet első virágzásához – amikor divat volt 30-100 embert csak kártyatrükkökkel szórakoztatni – a rajzolt bajuszos úrhoz életéhez képest is jóval korábbra kell utaznunk az időben: meglepő, de ez a műfaj nagy népszerűségnek örvendett az 1800-as évek második felében és az 1900-as évek elején. Ha ennek az okát keressük, muszáj megvizsgálnunk a kulturális kontextust: az 1800-as évek végén óriási divat volt a szalonok világa, amikor a kor városokban élő tehetős és értelmiségi rétege szalonpartikat szervezett, koccintottak, beszélgettek és általában egy előadót is hívtak maguk közé – zenészeket, artistákat és bűvészeket néztek. (Úgy tűnik, az ilyesmi most sem ment ki teljesen a divatból, vannak író barátaim, ott pont ilyen partik szoktak kerekedni.)

Csak néhány név a korai szalonbűvészet legfantasztikusabb művelői közül: Robert-Houdin, Hofzinser, Malini. Ezek az urak vagy saját színházukban és eseményeiken varázsolták el közönségüket, vagy az előbb említett értelmiségi szalonokban bűvölték el a közönséget. 

MI EZ PONTOSAN? 

De akkor határoljuk is körbe, mi pontosan a szalonbűvészet. A kulturális kontextusát és a közönség átlagos méretét (hogy nagyobb mint egy szokványos kártyatrükk közönsége) már megbeszéltük. 

A korai szalonbűvészet jobbára technikailag egyszerű elemekből építkezett,  jellemzően a palmírozás, a top change, vagy egy pass volt a legnehezebb kézügyességi fogás. 

Gyakran használtak gimmickes lapokat, sőt: a 19. század francia szalonbűvészete beleszeretett a Stripper trükkös kártyacsomagba, ezekben az időkben, ha egy francia kolléga kártyát fogott a kezébe, vagy új trükköt talált ki, azt több mint 90 százalékban stripperrel tette. 

Ha valami nagy divat volt akkoriban, akkor azok a speciális rekvizitek, szervantok, cserélő dobozok, preparált asztalok. Érdemes beleolvasni a kor bűvészkönyveibe, gyakran nem voltak restek, hogy egy teljes preparált asztalt legyártsanak egy-egy kártyatrükk, mondjuk egy rising card effekt kedvéért. (Ez bármennyire is nem tűnik logikusnak, vizsgáljuk meg a környezetét és megértjük, egy klasszikus szalon tele van díszes székekkel és jobbára funkciótlan kis asztalokkal. Még egy kis és fura asztal fel se tűnt a közönségnek…)

MI A KÜLÖBSÉG? 

Vessünk egy közelebbi pillantást arra is, mi a különbség a klasszikus kártyabűvészet mutatványai és a szalonvarázslat trükkjei között. A parlour kártyabűvészet idomult a környezetéhez, adott egy elég nagy terem benne 50 emberrel, az egyik közelebb van, a másik távolabb, az egyik ül, a másik áll, a harmadik sétál – ez jelentősen korlátozza a bemutatható trükkök számát és típusát. 

A szalonbűvészetben általános probléma a láthatóság, ezért gyakorta olyan trükköket mutat be az előadó, amelyeknél nem számít, látja-e az összes néző az összes lapot jól. Ilyenek a számolós trükkök (cards across, mindig hat kártya) és ilyenek azok a trükkök, ahol az érték nem számít, csak a szín (out of this world, follow the leader). A láthatóság problémáját oldhatja: (1.) a kihívott néző szerepe (ha nincs is központi szerepe a trükkben, de hitelesíti az effektet, megkeveri a paklit, ő lepődik meg legjobban és ilyesmik), (2.) az előre irányban megdöntött asztal, (3.) vagy az, ha óriáskártyákat használunk. 

A klasszikus kártyabűvészetben az asztal szerepe központi, ott történik a csoda, az a kártyabűvésznek a színpad. Ám a szalonbűvészetben nem feltétlenül látni, mi történik ott, ezért az asztal jelentősége csökken, mindössze egy eszköz lesz a bűvész mellett – így nagyon gyakran