“Én még ilyet nem láttam!“ - beszámolónk a “Penn & Teller” duó bűvészműsoráról

Szabó István (a Figaro Bűvészbolt tulajdonosa) Londonban nézte meg az ikonikus “Penn & Teller” páros előadását. Az alábbiakban az ő élménybeszámolója olvasható a műsorról, a trükkökről és a páratlan hangulatról:

Nem gyakori az ilyesmi. Amikor eldöntöttem, hogy megnézem a “Penn & Teller” duó bűvészműsorát az Egyesült Királyságban, elhatároztam, tanulok: mindent figyelek majd, ami a színpadon történik, a fényeket, a tűzcsóvákat, a füstöt, a hatalmas LED falat, a zenei bejátszásokat és a háttérstáb színpadi jelenlétét – kiváncsi voltam, hogyan őrölnek a fogaskerekek, elvégre tényleg egy vegasi szuperprodukciót látok.

Csalódtam. És ez nem is eshetett volna jobban. Hiába szeretem a füstöt es a látványos pirót, azokat maximum az Eventim Apollo színháztól tíz percre levő Stamford Bridge-en, a Chelsea futballcsapatának meccsén kaphattunk volna. Itt és most a parasztvakítás elmaradt. Helyette elvitte a show-t két isteni zseni, akik úgy ragadták meg és használták ki a figyelmünket, hogy egy pillanatig nem volt kérdés, az élmény egy életre szól. Nem olyan közhelyes értelemben, hanem tényleg: ha halálunk előtt valóban lepereg az életünk, egy pillanatra még újra látni fogom a műsor egyik képkockáját, Penn-t, Tellert.

A “Penn & Teller” páros műsorát óriási érdeklődés kísérte. Már csak azért is, mert ritka esemény az ilyesmi Európában, a legutóbbi angliai turné óta (jelen esetben tekintsük az Egyesült Királyságot Európa részének) jó sok év eltelt. Erre jön az extra, a hab a tortán: az előadás marketingszövege szerint most utoljára adtak elő a mi földrészünkön. Ennyi, nem lesz több, Teller már egyébként is 75 éves – hiába néz ki legalább két évtizede ugyanúgy, ő is öregszik.

Penn és Teller nagybetűs SZTÁR, ez nem kérdés. A műsor kezdetekor a színpadon ültek egy-egy székben, NEM CSINÁLTAK SEMMIT, nem volt náluk kellék, nem szóltak semmit, a nézőtér mégis felrobbant, mindenki tapsolt, hosszan, nagyon hosszan. Az Eventim Apollo teljesen megtelt, 5.000 néző csak aznap és ez az egyik este volt a sok közül. Én márciusban vettem meg a jegyemet, az egyik utolsót, azt is a hátsó karzat egyik szélső sarkába.

A műsor összességében egy best of előadás volt Penn és Teller több mint öt évtizedes közös útjának legismertebb trükkjeivel. Volt Houdini láda, illúziók – ahogy tőlük ismerjük, egy kicsit másként, az előadók stílusára és személyiségére szabva, hol paródiaként, hol egy majomnak öltözött statisztát megjelentetve.

A trükköket ugyan ismertem és videón is láttam már ezerszer a vegasi párostól, élőben mégis teljes más volt: a mutatványok közötti kapocs, az előadók bámulatos személyisége és hatni tudása lenyűgözött. Az egyik pillanatban megőrült a közönség, mindenki hangosan nevetett, ordított, kártyalapokat dobált, a másik percben néma csend volt, tátott szájjal néztük Teller ikonikus árnyjátékos-rózsás műsorszámát. Igazi érzelmi hullámvasút!

És hogy mire fel őrült meg az EGÉSZ közönség? Ott az óriási színpad, ott van több ezer ember és mégis: pár kártyalap és egy matematikai elven működő mutatvány nyűgözte le őket, a Woody Aragontól kölcsönvett interaktív Love Ritual. Ez volt az este egyik csúcspontja, repültek mindenhova a kártyák, sörbe és popcornba, sőt. A mellettem ülő fiatal párt még az sem zökkentette ki az ordítva tapsolásból, hogy a felénél már az instrukciókat sem követték, csak őrjöngtek és néha teljesen random dobáltak el egy-két kártyát. Nekik a mutatvány nem sikerült, mégis odáig voltak. (Egyébiránt én nagyon hálás vagyok ennek a párnak, Paul és barátnője ugyanis hagyta, hogy a szünetben és a műsor után nagyon hosszan beszéljek hozzájuk és meséljek nekik mindenről, a műsorról, a bűvészetről és a Figaro Bűvészboltról.)

Azt már megszokhattuk, Teller a műsorban nem beszél, de a rózsás számot földöntúli élmény volt megélni, nem csak a rutin ereje és hatása miatt, de azért is, mert teljesen néma volt a műsorszám, nem volt kísérőzene, nem volt semmi csinnadratta. A közönség azonnal kapcsolt, érezték, valami különleges dolognak a részesei. Akkora csend volt, hogy ha én a karzat végén suttogva azt mondtam volna, “hajrá, magyarok”, még talán a színpadig is eljutott volna a hangom.

Imádtam, ahogy saját arcukra formálták az előadók az egész műsort és talán azt is mondhatom, az egész bűvészetet is műfaji értelemben. A szokványos dolgok sem voltak szokványosak, egy kötélvágás trükktől is – amit egy óriási, 10-15 méter hosszú függönnyel csináltak – azonnal beestem a székem alá. Katarzis!

Összességében: óriási élmény volt. A műsor után akkora tömeg gyűlt össze az előadóterem előtt, hogy meggyőződésem volt, ott vannak az előadók személyesen. Fel is készültem egy közös fotóra és arra, hogy azt mondjam, “köszönöm”. Tévedtem. A nagy tömeg a mörcspultnál volt, mindenki aláírt posztert, pulcsit, pólót és kártyát akart venni. Közös képem tehát nincs, némi vígasz, paklim igen.

Még egy megjegyzés: én még ilyet nem láttam. Az Eventim Apolló színháztermének előtérben több italpult volt, mint a Budapest Parkban egy 10.000 fős koncerten. A két felvonás közötti szünet több mint fél órára sikerült, mert még mindig álltak a pultoknál, mindenki csapolt sört akart és ha már ott volt, még alsóhangon egy röviditalt is. Ezzel pedig megadtam a választ a nézőközönség átlagéletkorára, a többség 20 és 50 között volt és hiába kutattam és figyeltem, egyetlen gyereket sem láttam egész este. VÉGRE!